Ovi, ötödik nap - Apa beszámolója

Ma volt a legnehezebb az elválás. Már az elindulás sem volt könnyű: Emma folyamatosan azt hajtogatta, hogy "nem akarok oviba menni". Erre elkezdtük meggyőzni, hogy ott milyen jó lesz, mire ő: "apa is marad egy kicsit". Mondtuk, hogy a szülők nem maradnak a gyerekekkel az oviban, mire ő: "nem akarok oviba menni".

Nagy nehezen elindultunk, de amikor megérkeztem vele, nem akart kiszállni a babakocsiból. Végül kikönyörögtem, elindultunk, de két lépést sem tettünk, amikor meglátta az ovi bejáratát, visszafordult, visszamászott a babakocsiba, és kijelentette: "hazamegyünk". Nem megyünk most haza, csak majd később, Emma előbb oviba megy - mondtam, mire elkezdett sírni. Leültem mellé a földre, hogy a lelkére beszéljek, erre kimászott a kocsiból, beleült az ölembe, így a járdán üldögélve kezdtünk beszélgetni.

Felsoroltam, ki mindenki óvodás: Bogyó, Babóca, Lola, és még a Peppa is, és mindannyian nagyon szeretik az ovit. Elmeséltem, hogy amikor picik voltak, Bogyó és Babóca is a szüleikkel voltak otthon: Bogyó az anyukájával, Babóca pedig az apukájával. (Ha lehet, valaki majd értesítse erről Bartos Erikát.) Amikor viszont nagyobbak lettek, ők is oviba mentek, mint most Emma, és nagyon jól érzik ott magukat: rajzolnak, festenek, játszanak, énekelnek, táncolnak. Aztán megbeszéltük, hogy mindenkinek van óvónénije: Bogyónak és Babócának Dongó néni, Peppának Madame Gazelle, Loláét pedig fogalmam sincs, hogy hívják, de ő is biztos nagyon aranyos, mert Lola is nagyon szeret oviba járni. Tisztáztuk azt is, hogy Emma óvónénijeit Tamara néninek és Sarah néninek hívják.

10 percnyi aszfalt-diskurzus után nagy nehezen felkeltünk és bementünk, azzal a feltétellel, hogy amíg beérünk, elmesélem a papírsárkányos Bogyó és Babócát. Mire vége lett, már bent voltunk, és ismét kitört a pánik. Nagyon nehezen lekönyörögtem a kabátját, csizmáját, felvettük az ovis cipőt, de boldogtalan volt, sírdogált, és folyamatosan azt mondogatta: "apa itt marad". Kijött elénk Sarah az előtérbe (Tamarának szabadnapja van), mondtam, mi a helyzet, bár elég egyértelmű volt enélkül is. Kérdeztem, hogy ilyenkor mi a jó, bemenjek vele kicsit, ahogy szeretné, vagy mi legyen? Ne menjek be, hangzott a válasz, mindenképpen sírni fog, amikor elválunk, és minél tovább maradok, annál nehezebb lesz. Ráadásul azt kéne megszoknia, hogy az ajtóban búcsúzunk el.

Végül felemeltem, ő továbbra is sírt, és mondogatta, hogy apa itt marad, így ebben az állapotban kellett átadnom Sarahnak, aki megfogta, és határozottan elindult vele. Mikor a kezébe adtam, eszembe jutott, hogy nem is volt puszi, úgyhogy gyorsan a kobakjára nyomtam egyet, de ő csak sírt, nyújtotta felém a kezét, és ahogy távolodott, könyörögve mondta, hogy apa, apa. Nem akarom szépíteni, borzalmas volt. Ott maradtam az üvegajtónál, mosolyogtam rá, amennyire tőlem tellett, és hevesen integettem neki.

A jó hír az, hogy épp mielőtt kiértek volna a látóteremből, Emma feladta az ellenállást, és egyértelműen visszaintegetett, amikor pedig eltűntek a szemem elől, még hallottam, hogy teljesen abbahagyta a sírást. Ez nagyon megnyugtató volt. Amikor Rita először visszament dolgozni, pont ugyanez történt: kapaszkodott, zokogott, nem akarta elengedni, de ahogy becsukódott mögötte az ajtó, mintha elvágták volna a sírást, hozzám bújt, és mentünk játszani. Pár napig volt még sírás az elváláskor, egyre rövidülve, és kizárólag addig, amíg látta Ritát. Persze, most azért kicsit nehezebb, de nem is a másik szülő veszi át. Mindenesetre elhiszem nekik, amikor azt mondják, hogy ez a reakció az elváláskor teljesen normális, és el fog múlni.

11-re mentem érte, a tőlem megszokott módon kicsit még előbb is érkeztem. Azzal vártak, hogy amikor már nem látott, azonnal abbahagyta a sírást, mondtam, hogy tudom, hallottam. Később sem sírt egyáltalán, sőt, még nevetgélt is, végig aktív volt, legózott, festett, rajzolt, olvastak együtt. Egyszer annyira elmélyedt a festésben, hogy elfelejtette, hogy már nincs rajta pelus, így történt egy kis baleset. Ez sokszor stresszes a gyerekeknél, ezért Sarah táncolva indult vele a WC-hez, hogy oldja a feszültséget, Emma pedig nevetve, táncolva követte (később meg is mutatta nekünk, hogyan táncoltak Sarah nénivel).

Kérdezték, hogy nagyon sietek-e, mert még nem fejezett be egy festményt. Mivel tudom, hogy épp a sárga korszakából tart a pointillizmus felé, könnyen beláttam, hogy nem volna tanácsos megszakítani. Mondtam, hogy felőlem még egy órát is maradhat, ha ennyire jól érzi magát. Az túlzás lenne még, felelték, de akkor 10 perc múlva jön. Az "átvétel" már teljesen jó volt: meglátott, és mosolyogva jött elém megmutatni, mit festett. Utána alig lehetett elindulni vele: mindent megfogdosott az előtérben, és az üvegen át nagyon nézte a gyerekeket, akik ebédhez készülődtek, meg is beszéltük, hogy idővel majd ő is itt fog ebédelni. Kérdeztem, hogy jó volt -e az oviban: bólogatva mondta, hogy igen.

Sarah kérte, hogy hétfőn már 11:30-ig maradjon, mondtam, hogy lehet felőlem tovább is, ha jól érzi magát, de azt mondta, hogy 11:30-kor elkezdenek körben énekelni-táncolni, és lehet, hogy az még korai, nem szeretnék siettetni. Hát ezt se hittem volna, hogy egyszer még egy oviban én akarok túl gyors beszoktatást diktálni..

Ami pedig a legdöbbenetesebb: Sarah azt mondja, hogy nagyon ügyesen használ angol kifejezéseket, és lehet beszélgetni vele. Külön kiemelte az alábbi diskurzust (éppen papírvirágokat ragasztottak egy lapra):

Sarah: Are you finished, or shall we make another one?
Emma: I'm finished.
Sarah: Shall we tidy up then?
Emma: Yes. (És elkezd elpakolni.)

Otthon pedig vigyorogva rám nézett, és kijelentette: "te vagy az én daddym". Igazából apróbb jelekből már régóta sejtem, hogy nagyon jó passzív nyelvtudása van, hála elsősorban Eszternek, másodsorban az angol környezetnek és Peppának, de amíg tudta, hogy megértik magyarul is, addig nem szólalt meg. Ezért a fenti párbeszéd hallatán némileg leesett az állam. Annyira szeretném egyszer hallani, ahogy angolul társalog...

Később még egyszer megkérdeztem, hogy jó volt -e az oviban, megint mondta, hogy igen, kérdeztem, hogy akkor megyünk-e máskor is. Nem! Na, bakker.. "Figyelj Emma, az oviban később majd lesz olyan is, hogy a gyerekek körben énekelnek, mint a babacsoportban." Erre felcsillant a szeme: "Emma is, Emma is". Fog ez menni szerintem.

Aki végig tudta olvasni, annak itt a jutalom:

Jövünk hazafelé, alacsonyan elszáll felettünk egy épp leszálló repülő.
Emma: "Repülőőőőő. Látod?"
(Felnéztem, de már épp majdnem eltűnt egy ház fölött.) "Csak a farkát."
Emma: "Apa csak a farkát látja."