Hatalmas viharban, elázva érkeztünk ma az oviba. Tamara kijött hozzánk, és bevezetett bennünket, Emma ekkor még végig nagyon kapaszkodott a kezembe, de már útközben folyton meg akart állni, ha valami érdekeset látott. Az aranyhalak a kedvencei, velük mindig megáll dumcsizni kicsit, kifelé és befelé is. Aztán beértünk Emma saját termébe, ott engem egy felnőtt székkel vártak (amúgy minden bútor gyerekméret), Emmát pedig építőkockákkal. Elengedte a kezem, leültem, ő is leült egy kisasztalhoz, elkezdett játszani. Tamara a földre ült mellé, beszélt hozzá, segített neki. Amikor Emma megunta, felpattant, és rohant volna egy következő játékért. Tamara azonban megállította, megfogta a kezét, együtt visszapakolták, és Emma a helyére rakta. Közben Emma tüsszentett egyet, Tamara adott volna neki zsebkendőt, de akkor még nem fogadta el, inkább odajött hozzám.
Majd sorban próbálta ki a játékokat, amelyek egy montessori oviban nagyon viccesek: csupa hétköznapi dolog, részben olyanok, amelyekkel otthon nem lehet játszani. Pl. vannak falapra szerelt övek, amelyeket lehet ki-be csatolni, és megtanulni, hogyan működik a csatt (anélkül, hogy megfojthatná magát az övvel, ami miatt otthon nem adjuk a kezébe). Egy másik falapon különféle zárak vannak a kerti budi kategóriából: beakasztós, elfordítós, betolós. Emma eufórikus állapotba került, amikor rátalált egy kosárnyi pénztárcára, amelyeket végre szabadon lehetett ki-be cipzárazni és patentolni. Majd újra felfedezte a hatalmas kockákat, amelyekre 5 hónap után emlékezett, és azokat is összerakta. Ezután leterítettek egy kis szőnyeget Tamarával, és azon játszottak valamit, aminek a lényege, hogy különféle méretű hengereket kell a helyükre rakni. Közben Emma tüsszentett megint, ekkor már Tamarával oldották meg a dolgot. Addigra Emma már azt is megszokta, hogy mindent el kell pakolni, mielőtt új játékba kezd, és kimondottan boldogan segített felcsavarni a kis szőnyeget, majd indult is vele a helyére, egyedül.
Közben időnként vigyorogva odarohant hozzám, és az ölembe ugrott, majd gyorsan lemászott, és ment vissza játszani. Egyszer döntött csak úgy, hogy most inkább velem játszik, és elkezdett felmászni rám, újra és újra. Tamara kézen fogta, és elhívta festeni. Teljesen döbbenetes volt nézni, hogy milyen könnyen megfogja a kezét, és vele megy. A festés után megint hozzám rohant, és az ölemben akkor először mondta, hogy "hazamegyünk" (már több, mint 1 órája ott voltunk). De nem volt szomorú ekkor sem. Tamara megint elhívta, és utána nem tudom, mi történt, mert elvitte egy másik szobába és felém se néztek legalább negyed óráig. Ezalatt kisméretű, de annál lelkesebb holland nyelvtanárok igyekeztek pótolni a hiányosságaimat. Emma pedig nem is magától jött vissza, hanem Tamara hozta kézenfogva. Leterítettek egy újabb szőnyeget, jött az újabb játék.
Ekkor odajött hozzám valaki, és mondta, hogy most kéne kimennem 15 percre. Mondtam, hogy szeretnék szólni Emmának, döbbenten néztek, hiszen ez magától érdetődő. Hát igen, korábban én is így gondoltam.. Elköszöntem tőle, és mondtam, hogy kimegyek megbeszélni valamit a nénivel. Emma annyira el volt merülve, hogy alig figyelt oda, de úgy tűnt, bólintott. Kimentem az előtérbe, közben Rita is megérkezett, a vezető pedig elkezdett beszélgetni velünk. Mivel úgyis mennünk kellett, felvetette, hogy ne is menjek vissza, hanem Tamara kézenfogva kihozza hozzánk Emmát, ahogy majd "élesben" is lesz a nap végén. Így is történt. Emma kissé pityeregve érkezett, Tamara szerint végig semmi baja nem volt, akkor kezdett sírni, amikor kimentek a szobából, és át kellett menni még két másikon. Kérdeztem tőle, hogy miért sírt, de nem volt hajlandó megmondani. Valószínűleg azt gondolta, hogy ugyanabban a szobában fogunk találkozni, és nem értette, miért viszik új helyre.
Amikor készülődtünk, mondtuk Emmának, hogy pisiljen egyet, mielőtt elindulunk, hiszen már órák óta bugyiban volt. Ő a tőle amúgy ritkán hallható határozott NEM-mel felelt. Tamara valahogy megértette a helyzetet, és azt mondta Emmának, hogy menjenek be, megmutatja a WC-ket. Emma boldogan indult vele, kézenfogva, de megfogta az én kezemet is, és magával húzott. Kérdőn néztem Tamarára, de mondta, hogy persze, jöjjek. A WC-k viccesen néznek ki: egymás mellett 4-5 rendes angol WC, de mindegyik Emma-méretű, bilit nem is láttam. Na, egy ilyet akarok én is otthonra.. A (nyitott) helységbe viszont már Tamarával kettesben ment be, én nem is szívesen mentem volna közel, mert látszott, hogy egy kislány üldögél a legszélső WC-n. Simán bement vele, hagyta lehúzni a nadrágját és a bugyiját, Tamara végén pedig megmutatta Emmának, hogyan fogja tudni lehúzni a WC-t maga után. Szóval ez a pisilés dolog is megy itt, és Emma szerintem ezt a megoldást sokkal jobban fogja szeretni, mint a bilit, amit mélyen meg tudok érteni.
Összességében nagyon jó minden, az egyetlen bajom, hogy nem tehetek róla, de amikor bent ülök, önkéntelenül is folyamatosan összehasonlítom az egészet az angol élményeinkkel. Például Emmát most is többször rajtakaptam, hogy amikor egy új felnőtt jön a közelünkbe, engem néz, hogy hogyan viszonyulok hozzá. Vigyorgok is folyton mindenkire, mint a tejbetök, ők pedig teljesen értik, hogy ez miért van, és visszamosolyognak, vagy odajönnek, beszélgetnek kicsit, "megmutatják magukat". Persze Angliában is próbáltam vigyorogni mindenkire, amire mindig az 1.46 másodpercig tartó sztenderd brit viszontmosoly volt a válasz, majd zavartan elfordultak. Nyilván súlyosan megszegtem a brit társas érintkezés szabályait, amikor túl hosszasan bámultam valakit. Az egyetlen, aki visszanézett ránk, az a Holly volt, pontosabban nem ő maga, hanem a fényképe a falon, amelytől minden nap rituálisan elköszöntünk, mondván: most már nemsokára tényleg itt lesz. Azt hiszem, ha fél órás videót láthatok erről a holland oviról, akkor a 3. napon rájuk borítottam volna az asztalt. De így is azt gondolom, hogy legalább egy héttel korábban fel kellett volna adni, számottevő stressztől kíméltem volna meg Emmát és magamat is.
Csak közben ők annyira erőltették, hogy menjek el, minden gyerek átmegy ezen, stb.. És mindenki annyira szerette volna, hogy sikerüljön. Én pedig kezdtem azt hinni, hogy velünk van a baj, biztos mi vagyunk furák: Emma túlzottan félénk (ahogy baba korában tényleg az volt, és néha valóban most is az), én pedig elviselhetetlen, levakarhatatlan apatigris vagyok, mert nem vagyok hajlandó észrevétlenül eltűnni, amikor épp jól eljátszik valamivel. Ez lett volna szerintük az optimális módszer, mindig mondták, hogy miért nem megyek már, hát nem látom, milyen jól van, és biztonságban érzi magát. Mondtam, hogy persze, mert tudja, hogy itt vagyok, erre teljesen hülyének néztek. Aztán amikor egyszer kimentem a kedvükért (nagyon megbántam..), elég világos lett, hogy nekem volt igazam, mert többé semmit nem volt hajlandó úgy elkezdeni, hogy nem ülök közvetlenül, szorosan mellette. De azért is megkaptam a magamét, mert nem voltam hajlandó, miután megpróbáltam elköszönni, otthagyni az emiatt pánikban lévő, zokogó gyerekemet. Akivel senki egy percet nem volt hajlandó foglalkozni a jelenlétemben, sőt, én vagyok a balfasz, hogy ilyesmi egyáltalán eszembe jut. Majd miután otthagytam, a legközelebbi vadidegen megvígasztalja. "Daddy has to be strong" - ez volt folyamatosan a szövegük: még azt sem mérték fel helyesen, hogy melyikőnkhöz kell gügyögni, hogy vinné el őket a pestis.
Ehhez képest ma jól megdícsértek bennünket: Emma kimondottan érdeklődő, önálló, és szerintük - az eddigi viselkedése alapján legalábbis - a könnyen beilleszkedő gyerekek közé tartozik, én pedig, úgy tűnik, mégiscsak a kooperatív, nem pedig a teljesen idióta apukák közé. Hurrá.
Persze a java még hátravan. Mindenesetre, bármilyen hihetetlen, eddig az átlagosnál számottevően jobbak vagyunk, ezért úgy döntöttek, hogy gyorsítunk a folyamaton, és már holnap megpróbáljuk, hogy egyedül menjen be. Vagyis Tamara kijön érte, mi elköszönünk az előtérben, ő pedig vele megy be. De ha nem megy, nem fogják erőltetni, ha pedig már bent kiakad, és nem tudják megvígasztalni, azonnal hívnak telefonon, ezért maradjunk a közelben. Azt mondta a vezető: nekik sem jó, ha egy teljesen hisztérikus, magából kikelve zokogó gyereket kapnak, akivel semmit sem lehet kezdeni. Némi sírdogálás minden gyereknél van az elején, amikor tényleg ott marad szülő nélkül egész nap, ez elkerülhetetlen. De nekik is az a jó, ha a beszokás a lehető legkevesebb stresszel jár. Érthetetlen..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése