Ma ismét én vittem Emmát, kicsit korábban, negyed 10-re kérték, hogy legyünk ott, mert akkor még folyik a reggeliztetés és hátha az is megtetszik neki. A terv az volt, hogy az ajtóban elköszönök és 2 órára otthagyom (eredetileg 1 óra volt a tervben, de szerintük az első 2 nap olyan jól sikerült, hogy 2 óra is bele fog férni).
Ott is voltunk időben, átvettük a vadiúj szuper oviscipőt, betettük a gumicsizmát a szekrénykéjébe, odakísértem az ajtóhoz, végig hideg ujjakkal szorította a kezem. Már mondogattam neki korábban is, hogy ma el fogok menni kicsit, és mindig azt mondta, nem, Anya marad kicsit. Szóval így léptünk be, és üdvözöltük az aranyhalakat. Kis asztaloknál rizskorongokat és szójatejet (brrrr....) reggeliztek a gyerekek. Emmát is invitálták, le is ült, de vonszolt magával engem is. Evett kicsit, közben Heidi, a vezetőnéni mondta, hogy na, most köszönjek el. Megpróbáltam. Nem, Anya marad kicsit. Kérdőn néztem Heidire, mondta h ne húzzam sokáig, mert akkor azt fogja hinni, hogy én is idetartozom. Megint megpróbáltam, nem, Anya marad kicsit. Mondtam jó, de csak kicsit, utána elmegyek a dolgomra, nemsokára jövök. Emma átölelte a nyakam. Elvesztem, gondoltam. Heidinek mondtam, h nem biztos hogy fog ez menni ma. Kinek, kérdezte, neked vagy a gyereknek? Én próbálkozom, mondtam, és megint kicsit azt éreztem, hogy ezek azt hiszik, én nem akarok elválni. Na jó, mégegyszer. Figyelj, Emma, ide kérek puszit, én is adok, pápá, jövök nemsokára! Adott puszit automatikusan, pápá, és Heidi már kísért is ki. Az előtérben mondta, hogy legyek a közelben, ők megpróbálják lefoglalni, ismerik hogy mit szeret játszani, hívnak ha gáz van, de próbáljuk meg a 2 órát. Rendben, mondtam, és remegő térdekkel léptem ki. Odakint egy másik beszoktatós anyuka remegtette a térdeit.
Beültem az őszi napsütésben a szemközti, folyóparti kávézóba, és vártam. Félóra után pánikszerűen jutott eszembe, hogy nem is tudják az új telefonszámomat, gyorsan felhívtam őket (nem akartam bemenni, nehogy Emma meglásson). Heidi vette fel, megadtam a számom, mondta oké, akkor 11-re várnak. Jó. Kb 10.20-kor hívtak, hogy nincs semmi baj, Emma jól van, egyáltalán nem sírt, sokat játszott, de gyorsan fárad és kezd úgy kinézni mint egy kis nyuszi a reflektorfényben. Jó lenne, ha előbb mennék, hogy megelőzzük a pánikot. Menjek oda lassan, de ne rohanva, ne pánikolva. És készüljek fel arra, hogy elsírja magát amikor meglát, a viszontlátás felszabadíthatja a feszkót. Visszaballagtam, Emma még sehol, addig beszélgettem az egyik óvónővel. Jól el tudták foglalni, épített, legózott, még pisilt is a vécébe, de hamar elfáradt. Holnap legyen ugyanígy, és növeljük az időt, és még egész a jövő héten is ez legyen a program mielőtt ráállnánk a heti 2 teljes nap és 2 fél nap minimálprogramra. Szuper.
Emma megérkezett Sarah óvónénivel, kicsit már pityergett, és amikor meglátott, rendesen rákezdte. Beült az ölembe, átölelt, zokogott, nem volt hajlandó elmondani miért. Pár perc után elcsendesedett, elkezdtük felvenni a csizmát, de azt mondta: Még pihenek egy kicsit. Szegénykém, tényleg teljesen lemerült. Hazafelé viszont már vidáman énekelgetett a babakocsiban, és este az elalvás előtt megbeszéltük, hogy holnap is megyünk oviba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése