Kornél Ádám születése

Előszó

A szüléstörténethez fontos tudni, hogy:

1. Emma születése nagyrészét az epidurál áldásos hatása alatt, fájdalmak és érzetek nélkül töltöttem. Vagyis a második szülésem tulajdonképpen az első igazi, aktív szülésem volt.
2. Fogadtam egy dúlát, Jennifer Walkert (link), aki, Kristóf mellett, szintén a szüléskísérőm lett. Életem egyik legjobb döntése volt.
3. Baromi rosszul tűröm a fájdalmat. A kijelölt kórházban elérhető fájdalomcsillapító csak a pethidine nevű opiátszármazék, illetve az epi volt, az Angliában őshonos kéjgáz itt Hollandiában nem használatos. A kórházban kísérleti jelleggel használtak remifentanilt, egy rövid hatású opiátot, és fel is iratkoztam kísérleti alanynak, de pont lekéstem a határidőt. Így, jobb híján, fájdalomcsillapítás nélkül terveztem szülni...
4. Kornél azért lett Ádám is, mert Amszterdam helyi rövidítése A'dam :)


December 7. pénteken 39. hét plusz 5 napos terhes voltam. A reggeli hófúvásban szüleimmel oviba vittük Emmát, onnan én a terhesjógára battyogtam. Ott már pár hete én voltam a rangidős, vagyis aki a legközelebb áll a szüléshez. Lilith, a jógatanár megkérdezte, mit szeretnék ezen az órán, és én szülésbeindító gyakorlatokat kértem, mert kezdett már igencsak nehézkes és valóban “terhes” lenni a várandósság: nehezen mozogtam, a baba nyomta egy idegvégződésem amitől naponta többször kiszaladt alólam a bal lábam, és a vesetágulatom is kezdett kellemetlen, fájdalmas lenni. A foglalkozás végére egy többperces, masszív összehúzódásom volt, Lilith nagyon komolyan vette. Otthon ebéd és alvás (Emma oviban volt 5-ig), 3-kor megint elkezdődtek az összehúzódások, kb 6-7 percenként jöttek. Zuhany közben kicsit alábbhagytak. Később, este 6 körül megint elkezdődtek, akkor már átlag 5 percenként. Ekkor hívtam Jennifert, a dúlát, hogy lehet hogy ma szülünk. Emma már otthon volt, szüleim hozták el az oviból. Megvacsoráztunk, Emmát szüleim fürdették, altatták. 10-kor kihívtuk a dúlámat, aki masszírozta a derekam az összehúzódások alatt. Ezek egy erősebb menstruációs fájdalomra hasonlítottak, a jógás mozgásokkal és légzéssel simán bírhatók voltak. Szüleimet 10.30-kor hazaküldtük a két utcára lévő szállásukra. Amikor elindultak, hirtelen sűrűbbek lettek a kontrakciók, és elkezdtek 2-3 percenként jönni, meg erősödni is. A pelenkázószekrénybe kapaszkodva, félig lógva esett jól. Húsz perc múlva Jennifer azt javasolta, hogy mégis hívjuk vissza a nagyszülőket, mert be kéne mennünk minél hamarabb a kórházba. Gondoltam, na szegény szüleim a kabátjukat veszik épp le amikor fordulhatnak vissza, de később kiderült, a sarki angol pubban erősítettek egy kis Beherovkával, nekem meg nem is hoztak, szép kis család. A taxival fél12-re értünk be, a taxiút alatt csak egy fájás volt, a kórház kapujának oszlopát viszont jól megölelgettem amikor megérkeztünk, jólesett a fájás közben a hideg a homlokomon. A taxizás volt az első jele annak, hogy zavaró körülményekre lelassul a szülésem.

A szülőszoba a 8. emeleten volt, a liftben egy szülészdoki is ott volt, jót mosolygott amikor a liftben is rámjött a fájás (hát, legalább az egyikünk legyen vidám), a liftből kilépve megint imádkoztam egyet falnál, aztán irány befelé. A szülőszoba tágas, nagy szoba, egy hatalmas szülőággyal középen. Volt még szép tiszta zuhanyzós vécé, felszerelve kétféle méretű intimbetéttel, tiszta törülközőkkel. A szobában volt még hálós fehérnemű nekem, pelenkák és törlőkendők, na meg újszülöttmegelítő, mérleg és gurulós kiságy – valamint egy vízforraló és mindenféle tea. Nagyon szuper volt, kivéve amikor megláttam a vérfoltokat az ágykereten, az kissé lehangoló volt, de gyorsan feltakarították.

Amikor megérkeztünk, az ágyra ülve egy asszisztens rámkötötte 20 percre a CTG-t, és megkért h ne nagyon álljak fel. Sokkal nehezebb volt ülve elviselni a fájásokat, mint addig térdelve, ringatózva. Végül leszedtek a gépről, mert mindent rendben találtak, és ezért úgy döntöttek, nyugodtan vajúdhatok teljesen “szabadon”, gép nélkül. Bejött az ügyeletes orvosnő, kb 40-es szemüveges. Leült mellém. “Ez mikor kezdődött?”, kérdezte. Kábé 9 hónappal ezelőtt, mondtam. A doki aztán felmondta nekem a szüléstervemet (mindenki betéve tudta már az összes korábbi vizsgálatomnál is), mondta hogy nem lát benne semmi be nem tarthatót, vagy szokatlant, és megkérdezte h megvizsgálhat -e, vagy hagyjuk későbbre, mivel tudja h minél ritkább vizsgálatot kértem a tervben. Azt kértem, hagyjuk, mert nem akartam tudni se hogy merre hány centi, és mert féltem a vizsgálattól. Később kiderült, nem alaptalanul. A dokinő bólintott, és mondta hogy 2 óra múlva bejön, és akkor majd szeretne vizsgálni. Okés. Kérdeztem, meddig van bent, Emmával 3 műszaknyi alkalmazottat fogyasztottunk, jobb tudni, mire számítsak...reggel 8-ig dolgozik, mondta. Igyekeztem betárazni ezt az időpontot magamnak, dehát csak nem fog addig tartani...

Hajnali 1-ig zavartalanul vajúdhattam, a luxus szülőágyat hanyagolva a földön térdeltem, négykézlábaztam inkább. Jennifer és Kristóf a fájások alatt tartottak, jólesett lógni, így Kristóf az ágyon keresztbe nyúlva tartott amíg én félig lelógtam az ágyról. Jennifer masszírozott, olajokkal kenegetett, akupunktúrás pontokon nyomott (jelentem, működik).

1-kor bejött az orvos és az asszisztens, hogy most megnéznék mennyire tágultam ki, üljek az ágyra. A vizsgálat olyan kurva fájdalmas volt, hogy alig hagytam magam, mindig ugrottam egyet amikor a méhszájamhoz ért, négyen próbáltak fogni meg nyugtatgatni, de én tisztára bepánikoltam. Végül kiderült, 2 centi a tágulat. Ez és a vizsgálat is jól lehangolt, sok volt még hátra. Az orvos azt mondta hagy még 2 órát, utána pedig újabb vizsgálat, és ha 3 óráig nem értem el a 4 centit, burkot repeszt. Ettől végképp letörtem, nagyon féltem a burokrepesztéstől, ezért igyekeztem a következő két órát hasznosan eltölteni... Jennifer, látva kétségbeesésemet, ahogy kitette az orvos a lábát elmondta nekem, hogy akármit mond majd az orvos 3-kor, és akármilyen határozottan mondja, jogomban áll visszautasítani a burokrepesztést (hacsak nincs orvosi vészhelyzet, de az én esetemben nem volt). A fájások jöttek, én visszazökkentem lassan a ritmusomba, de másfél óra után már aggódva nézegettem a falon az órát, hogy mikor jön vissza a mumus. Végül 02:45-kor egy nagyobb összehúzódásnál elment a magzatvíz magától, szép tiszta volt. Probléma megoldva. Behívtuk az orvost (minek várni), ő megint megvizsgált. A CTG helyett a baba fejére helyezett elektróda nézte a szívritmusát, így én szabadon mozoghattam. A vizsgálat gyors volt, mivel közben leüvöltöttem az orvos fejét, miszerint vegye ki belőlem a szerszámait DE AZONNAL. Viszont lelassultak az összehúzódásaim (ahogy azelőtt 1kor is), és később is minden alkalommal, amikor bejött a szobába a doki. Meg is jegyezte 2:45-kor, h ez még elég gyenge, és Jennifer vágta rá neki, h sokkal erősebb volt, amíg be nem jött a szobába... “Fehér köpeny szindróma”, mondta az orvos nyugodtan, utána hozzátette azt is, h ez a szindróma sok nőnél előfordul, mármint hogy az egész vajúdás lelassul abban a pillanatban, ahogy bejön a szobába egy orvos. Pedig az orvos és az asszisztens is tök normálisak voltak, például itt is minden egyes alkalommal kopogtak, mielőtt bejöttek volna, szóval úgy tűnik, ez nem angol sajátosság...

Még csak 4 centi lett a tágulat, ez még nem elég ahhoz hogy nyomjak, így a következő 2 órányi jósok fájást el kellett lihegnem, levegő orron be, majd 3 fújásra ki. Baromi nehéz volt ezt betartanom. Az orron át légzéstől légszomjam lett, a fújások miatt nem tudtam üvöltéssel kiadni magamból a feszkót, a fájások egyre durvultak. Az ezután következő idő kicsit összemosódik. Elkezdtem fáradni (már tanulásnál meg bulizásnál sem bírtam sose az éjszakázást). A fájások között szinte eszméletlen transzban pihentem, valószínűleg el is aludtam, a fájásokkor meg gyorsan négykézláb álltam az ágyon, fogtam és rángattam (meg néha haraptam) az ágy kapaszkodóját (jól oda volt szerelve hálisten), és fújtattam. Sötét volt odakint, az ágyon az ablakkal szemben térdelve a nyolcadik emeletről bámultam az amszterdami éjszakát, illetve egy kék neon feliratot fixáltam (már nem emlékszem, mi volt). Egy idő után olyan gondolataim lettek, hogy nekem ennyi elég, kösz, most összepakolok és hazamegyek. Aztán olyanok, hogy én most mentem megfulladok, vagy szétrobbanok, esetleg mindkettő, de vajon melyik jön előbb? Aztán arra gondoltam, vajon hol és mit kell aláírni, beismerni, bármit, csak legyen már vége (figyelem, fontos tanulság: egy esetleges titkos földalatti mozgalom szervezésénél ne gondoljatok rám, túszként siralmas vagyok). A legrosszabb a kontrollnélküliség volt, és az ijesztő hatalmas erő ami nálam sokkal-sokkal erősebb volt, és semmit nem tehettem ellene, és ami össze akart roppantani. Az agyam teljesen kikapcsolt, nem létezett külvilág, és hirtelen nem tudtam többet angolul megszólalni, csak magyarul (pedig értettem mindent amit nekem angolul mondtak). Ha válaszoltam, azt magyarul, csak a legszükségesebb tőszavakban, és Kristóf fordított. Az agyam, amire eddig mindig számíthattam, beszűkült valami ősi lebegésben, ködben, csak a test működött ahogy kell, ha pedig megróbáltam gondolkodni, csak rosszabb lett, a negatív gondolatok hátráltatták azt, amit a testem próbált volna tenni. Most először életemben vissza kellett szorítanom a gondolataimat, és meg kellett bíznom abban, hogy a testem nem hagy cserben. Ebben az állapotban talált meg a kérdéssel a doktornő reggel 6-kor, hogy kérek -e pethidine-t, amit a szüléstervben kizártam. Ott és akkor viszont nem volt erőm tovább, és mondtam hogy kérem. Kristóf és Jennifer aggódva kérdezték, hogy tudom -e mit beszélek (dehogy tudtam), és hogy ez a cucc a babába is átmegy. Jennifer rákérdezett az orvosnál, hogy milyen hatással lesz a pethidine a babára - pontosan tudta persze, de azt akarta, hogy halljam. A doktornő mondta hogy majd adnak a babának születés után olyat ami lehozza az ópiátról... kérdezte hány kiló vagyok, alkudoztunk hogy mennyi a minimum ami még használ a fájdalomra, majd udvariasan kiment, hogy nélküle át tudjuk gondolni még egyszer. Kristóf és Jennifer pedig próbáltak gyorsan észre téríteni, hiszen tudták, hogy ezt nem akartam még tiszta fejjel. Azzal bíztattak, hogy nincs már hátra sok, nemsokára elkezdhetek tolni, és az már sokkal jobb lesz. Nagyon bízni akartam bennük, magamban, lemondtuk hát a fájdalomcsillapítást. Még egy kis szenvedős idő után hirtelen éreztem, hogy a baba feje feszíti az izmaimat, és egyszerűen nem tudtam nem tolni. Kitisztult a fejem, felébredtem a transzból, valahonnan rengeteg energia öntött el. Szóltam is, hogy nyomok, Jennifer kérdezte, hogy hívjuk -e az orvost. Persze, az orvos, gondoltam, el is felejtettem hogy neki is itt kéne lennie, olyan természetes volt hogy akkor én most tolok... behívtuk, doki ellátott jó légzéstechnikával (sokéves szorulásos tapasztalataim is igen jól hasznosíthatónak tűntek). Közben szép türelmesen rábeszélt, hogy feküdjek a kitoláshoz a hátamra, mivel előtte becsületesen megpróbált asszisztálni a négykézlábas kitoláshoz, bár mondta, h szokatlan eljárás, és Kristóf szerint nagyon igyekezett, hogy mindent fejjel lefelé kell csinálnia... aztán ülő helyzetbe tornáztam magam, amihez Kristóf és Jennifer ketten segítettek, és toltunk. De így, többesszámban, Kristóf karja a fejem alatt, Jennifer tartotta az egyik térdemet, a doki próbálta a gátvédelmet, segített lélegezni meg figyelni, mikor jönnek az összehúzódások, hogy azokkal nyomjak. Nemsokára kint volt a feje, doki kérdezte, hogy kérek-e tükröt. Határozottan nem kértem.

Egy idő után a CTG-re nézve a doki azt mondta, a baba “reagál” az összehúzódásokra, és nincs elég erő a tolásban, muszáj gátmetszenie, ugye nem baj. Ez a semmit-és-mindentmondó és rosszul csengő “reagál”-tól jól megijedtem – mi van, beszorult? Esik a szívverése? Gyors helyi érzéstelenítés, gyors metszés, még pár tolás – és hirtelen kiszaladt belőlem a fiam. Ugyanebben a pillanatban a tüdőm újra teljes kapacitásra telt levegővel, a vesém, hólyagom és gyomrom visszazökkent a régi helyére – nagyon ijesztő érzés volt, de hirtelen egy csúszós, meleg, puha, hangos csomag landolt a mellkasomon, akit jól bebugyoláltak, és lassan elcsöndesedett. Hamar meg is találta a tejforrást, és félórásan elkezdett szopizni. Kristóf vágta el a köldökzsinórt amikor már nem pulzált, ahogy kértük. Ezután megszületett a méhlepény, engem összevarrtak, majd kimentek. Sokáig hagytak minket hármasban, nem méricskélték, nem fürösztötték (ez utóbbit később sem, ezt már Angliában megszoktuk). Olyan békésen és nyugodtan kezdte az életét, amilyet csak remélni lehetett. Kornélt kb egy órás szieszta után megmérték (3404 gr), abból sem csináltak ügyet, h szopizás előtt mérjék le. Megtörölték, nekem el kellett mennem zuhanyozni, és elkezdeni öszekészülni a hazamenetelre. Behozták a reggelinket, a holland szokás szerint fiúcsecsemőt kék-fehér drazsés tortácskával köszöntötték. Jött egy új szülésznő aki megnézegette hogy megvan -e mindene, elláttak mindenféle infóval regisztrációról, papírmunkáról, a fantasztikus gyermekágyi nővérről vagyis a kraamzorgról (erről is jön egy poszt). 9 felé benézett elköszönni az orvos, akinek a műszakja 8-kor lejárt volna, de miattunk maradt még, átrendezte a melót nehogy lemaradjon a szülésről...sokkal szimpatikusabb volt így, hogy nem akart nagyon közel jönni. Bocsánatot is kértem tőle amiért többször leüvöltöttem a fejét. Szerintem én is szimpatikusabb voltam neki most, hogy nem akartam elküldeni melegebb éghajlatra. Mondta is, hogy nem voltam különösebben goromba, csak szültem...Jennifer megerősített, hogy az átlag holland szülő nőhöz képest egészen visszafogottan udvarias voltam :) Reggel 10-kor beállítottak egy tolókocsival, levittek minket a földszintre, ott hívtak nekünk egy taxit, és 4 órával szülés után otthon is voltunk. Csak semmi cicó.

Emma már ébren volt, és az óvónők tanácsát megfogadva én mentem előre, utánam Kristóf a babával, hogy Emma ne érezze, az új jövevény elfoglalja nálam az ő helyét. Beléptem, odarohant, kitártam a karjaimat...Emma pedig lazán félrelökött, majd Kristófot is majd' feldöntötte, és csak egyvalaki érdekelte: Kornél.