25.5 hónap után....

...ennek is vége.

Az eleje kínkeservesen indult, vérző, hegesedő sebekkel, éhesen üvöltő Emmával, könnyekkel mindkettőnk részéről. Aztán belejöttünk. Ez volt az első dolog, amiben egy kis idő után profinak éreztem magam ("ha már szülni nem tudtam, legalább ez jól megy", mondogattam), és leküzdve a kezdeti gátlásokat bárhol, bármikor összebújtunk Emmával, aki ettől mindig megnyugodott, és főleg elaludt - megvolt a csodaszer! Volt olyan, hogy már arra is reagált a testem, ha a hűtőszekrény ajtaja megnyikordult....

Nem volt tervem arra, meddig fog tartani, a hat hónapos kort természetesnek tartottam hiszen itt mindenki ezt ajánlotta. Valahogy azt vártam, amit mindenki mondott, hogy majd Emma szépen elválasztja magát. Erre várhattam - kiderült, Emma sokkal tovább tartotta természetesnek mint én, és 9-10 hónaposan még alig fogadott el más ételt. De a hozzátáplálás kezdeti nehézségei és későbbi sikerei mellett is ragaszkodott a rutinokhoz, és 15 hónapos korában már dolgoztam, amikor még volt reggeli, délutáni, esti és hajnali dorbézolás... Végül a reggelit hagytuk el először, utána a délutánit (pedig de jó volt meló után kicsit heverni együtt - ezekhez a szeánszokhoz hárman együtt dőltünk le mindig szusszanni). Aztán a mindhármunkon és egy nagymamán is átviharzó gyomorvírus során egy darabig az estiről is le kellett mondani, és ezt kihasználva aztán azt az alkalmat is elhagytuk.

Szombat óta pedig a hajnali, utolsó összebújásunkról is sikerült lebeszélni. Azóta nem kel föl hajnali 4-5kor hogy átkérje magát az ágyamba - minden nap egyre tovább maradt a kiságyban, de amikor átjött, mellettem is elaludt némi győzködés, vigasztaló mesélés és hátsimi után. Ma reggel 7-ig aludt a saját ágyikóban, és utána már nem is aludt vissza, és nem is jutott eszébe kérni a jussát. Büszke voltam. És szomorú.