A sírós szemem azért bánatos, mert hátrahagyjuk a családunkat, a barátainkat, azt a hatalmas, szeretetteljes védőburkot, ami eddig körülvett minket, és amire mindig számíthattunk. Az elválás persze mindig időleges, mindig átmeneti, de mindig szomorú - a viszontlátás viszont annál örömtelibb. A sírós szemem továbbá nehezményezi, hogy otthonülő (haha) kismamából dolgozó anya lesz belőlem, ennek minden előnyével (a részleteken majd gondolkodom még) és hátrányával.
A nevetős szemem azért mosolyog, mert visszatérünk az angliai barátainkhoz, mert Apa és Emma végre sokkal több időt tölthetnek majd együtt, és mert olyan környezetben tudhatjuk majd Emmát, ami talán egészségesebb, mint a belső-ferencvárosi. Ezt az egészséget pedig nemcsak a levegő összetételére értem, bár az sem elhanyagolható, hiszen Cambridge belvárosában korlátozott az autóforgalom. Egészségesebb azért is, mert jobb a közbiztonság, mert odafigyelnek a játszóterek, parkok tisztaságára és biztonságára, mert az autók biztosan megállnak a zebra előtt, mert nyugodtabbak, toleránsabbak és kiegyensúlyozottabbak a felnőttek. A kinti környezet pedig olyan nyelvi és kulturális kincsesláda lehet Emma számára, amiben elmerülve lehetősége lesz egy második nyelv elsajátítására, és az emberi sokféleség elfogadására.
Kiskoromban két varázs-tárgyat szerettem volna a magaménak tudni. Az egyiket meg is kaptam, a mindent látó szemet (igen, a Bagdadi tolvaj c. film hatása), ami az internettel végülis teljesült. A másik viszont a teleportálás volt, hogy egy szempillantás alatt bárhol lehessek a világon, ne kelljen az utazással vacakolni. Nos, ez utóbbi most nagyon jól jönne! De amíg a teleportálásból tömegcikk nem lesz, addig kénytelenek vagytok belenézni a mindent látó szembe, ígérem, igyekszem majd kint is beszámolni arról, milyen Emmával az élet - Angliában.
Jelentheti-e azt, hogy nem érlek utól a magyar telefonon, hogy már Cambridgeben vagytok??
VálaszTörlés