Kapott ballagós tarisznyát, benne a pöttyöslabda-jel mézeskalácsból, egy pici fénykép, és egy szem olvadósrágó. A mézeskalácsot megette, a fényképét minden gyerek felragasztotta a Varázsfára (lásd a képet). Szem nem maradt szárazon.
Az olvadósrágót pedig félrenyelte. Csak tátogni tudott, hang nem jött ki a torkán, öklendezett, könnyes lett a szeme, és nézett rám kétségbeesetten. Körülöttem 35 család, de a hangzavarban senki sem figyelt ránk. Első ösztönöm volt, hogy sikítva kérjek segítséget, aztán beugrott, hogy a térdemre fektetem keresztbe, ütögetem a lapockája között, ahogy tanultam... sikerült is kilökni a beszorult golyócskát, és egyben lenyelte.
Még időben magunkhoz tértünk a bábjátékhoz, aztán ünnepélyes-metaforikus lufi-eleresztés várt ránk. Majd persze a könnyes búcsú a bölcsis gondozóktól, akik olyan érzékenységgel, humánummal és gyermekismerettel szoktatták be Kornélt élete első közösségébe, amilyent sem Angliában, sem Hollandiában nem láttunk-hallottunk.
Hétfőn pedig kezdünk Emma ovijában, mi több, ugyanabban a csoportban... de ez már egy másik bejegyzés lesz, remélhetőleg nem fél év múlva...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése