Az alvástörténetünk

Emma soha nem volt jó alvó, mi pedig az éjszakai gondoskodás hívei vagyunk, ezért 17 hónapnyi, éjszakánként átlagosan három ébredést követően, a fizikai összeomlás határán döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk megtudni, vajon tényleg nem egymást kizáró dolgok a szülőség és az átaludt éjszaka.

Szóval Emma sem volt soha jó alvó. Az első hat hétben kizárólag rajtunk volt hajlandó aludni, ez főleg Apa széles vállait és megnyugtató mély hangjának zörömbölését jelentette. A mózeskosárban csak ideig-óráig volt meg (de inkább ideig mint óráig), egy idő után nem is próbálkoztunk vele, innentől bérelt helye volt az ágyunkban. Volt olyan éjjel, amikor egyetlen órát aludtam. A hordozókendő igazi áldás volt számunkra, abban remekül aludt, persze akkor csak ő, de legalább lehetett csinálni ezt-azt.

Aztán a helyzet kicsit konszolidálódott, de egyedül akkor sem akart aludni, folyamatosan hozzám kellett érjen, hogy biztos legyen a jelenlétemben. Amikor elkezdett forgolódni álmában (kb. 6 hónapos korában), kiköltöztünk Kristóffal a nappaliba, Emma pedig sokkal jobban aludt egyedül, a mi ágyunkban, így igazán sürgetővé vált, hogy saját ágyba szoktassuk. Amikor megérkezett a kiságy, mi is visszakaptuk a sajátunkat. Az addigi tapasztalatok tükrében az átszoktatás viszonylag, sőt, meglepően jól sikerült. Sajnos nem szokott hozzá azonnal, eleinte 2-3-4-szer kelegetett és keltett engem is. De viszonylag hamar megszerette, egy idő után a lerakása is könnyebb volt (nem kellett 2 km-es körzetben csendriadó a lerakás pillanatában, és nem csak 46.5 fokos szögben lehetett megdönteni, különben üvöltve felébredt). Innen a dolog váratlan fejlődésnek indult, nemsokára Emma már egyáltalán nem ébredt fel a lefektetés után, vagyis akkoriban nagyjából héttől tizenegyig, vagy akár éjfél-egyig sem. Mivel a szakkönyvek szerint szerint 6 óra egyben már átaludt éjszakának számít, ezért akár azt is mondhattuk volna, hogy amikor héttől egyig aludt, akkor átaludta az éjszakát. Sajnos nem vagyunk szakkönyvek, és nagyobb súllyal vettük figyelembe azt a tényt, hogy éjfél-egy és reggel hat között viszont átlagosan háromszor ébredt és ébresztett fel. Átlagosan, tehát néha ötször.
Végiggondoltuk a dolgot, és arra jutottunk, hogy ha 11-éjfélig remekül alszik, utána viszont az egész összeomlik, az csakis azért lehet, mert 11-éjfélkor mi is lefekszünk, és biztosan tőlünk nem alszik jól. Tehát a megoldás az hogy külön kell aludni. Mivel Emmának még nem volt saját szobája, az egyszerűség kedvéért mi újra kint aludtunk a nappaliban, kísérleti jelleggel, azt tervezve, hogy ha sikerrel járunk, majd kiürítünk neki egy saját szobát.

Sajnos nem jött be az ötlet, Emma, ha lehet, még rosszabbul aludt. Már másfél óránként voltunk talpon. Ha jól emlékszem a tanulmányaimra, kb ennyi egy felnőtt ember egyetlen alvási ciklusa (míg a kisbabáké 40 perc). Ebből kéne a felnőttnek minimum 4 megszakítatlan, teljes ciklus a kipihent alváshoz.... ráadásul sokszor egy-másfél órán át kellett dajkálni.

Ekkoriban volt egy nagyon rossz epizód: Kristóf külföldön dolgozott éppen, én egyedül voltam, és olyan borzalmas éjszakánk volt, hogy az N+1. alkalommal már egyszerűen nem bírtam felkelni és bemenni. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor hagytam sírni Emmát, 18 percig bírta, akkor kimerülve összeroskadt és elaludt, úgy találtam összegömbölyödve a kiságy ajtó felőli végén. Életem legrosszabb 18 perce volt. De így legalább tapasztalatból is meg tudom ítélni azokat a véleményeket, amelyek szerint a gyereket "tréningezni" kell éjszaka. Egyébként megdöbbenésemre a saját doktornénink is ezt ajánlotta: este szépen becsukjuk az ajtót, és nem ismerjük egymást. Elképzeltem ugyanezt egy idősek otthonában: Néni drága, ne tessék csengetni, jajongani vagy kiabálni, sötét van, alukálni kell, ilyenkor nem ismerjük egymást, tetszik érteni? Szóval ott és akkor megfogadtam, hogy soha többet. Inkább nem alszom még fél évig. Így is lett...

Végül elmentünk Sződy Judit pszichológus tanácsadására. Az a 60 perc életet mentett. Ő azt mondta, hogy szépen költözzünk vissza mi is Emmával egy szobába, ui azért kel ilyen sokszor, mert fél egyedül. Ne siettessük, majd kb. 18 hónaposan sokkal jobban meg fog érteni olyan szabályokat, mint pl sötétben már nincs szopizás. Várjuk ki. Így is tettünk. Visszaköltöztünk, Emma sokkal nyugodtabb lett, láttam hogy néz felébredéskor vagy elalvás előtt a sötétben, hogy ott vagyok -e. Ott voltam.

A nappali alvásokról még nem esett szó: azok sem mentek nagyon jól, főleg, ha nem dőltem le vele én is, híresen rövideket szusszantott csak, általában 20-40 percnél tovább nem tartott egy nappali szundi. Mindez megváltozott amikor Kristóf maradt otthon vele, elkezdett rendes 1-1.5 órákat aludni napközben, és azóta naponta kétszer kb. 1 órát alszik, többnyire elég kiszámíthatóan.

Végül májusban úgy döntöttünk, hogy amikor június elejére elérjük a javasolt "kb. 18 hónapos" kort, nem várunk tovább. Kristóf azt javasolta, hogy lehetőleg péntek éjjel kezdjük a leszoktatást, mivel attól tartott, hogy az első néhány éjszaka teljesen álmatlanul fog telni. Így kitűztük a június 3-a, pénteket, és emeltük a tétet: jó előre bejelentettük a nagyszülőknek, hogy ekkor kezdjük a nagy változást. Ekkor Emma stabilan felkelt minden éjfélkor és háromkor, ötkor (olyankor már magam mellé vettem), és néha előtte még egyszer.

Az első két éjszaka Emma valóban mélységes felháborodással vette tudomásul szerzett jogainak ilyen méltatlan és vele egyáltalán nem egyeztetett megvonását, és csak Apa vállán talált magának némi vigasztalást. Kristóf reggeli beszámolója szerint az első két éjszaka nagyjából annyit volt talpon, mint ágyban, én pedig végre, végre aludtam. De a rövid felháborodás után nagyon hamar jól alakultak a dolgok: a 3. nap után elhagyta az éjféli kelést (jobban örültünk volna, ha a 3 órásat hagyja el), és onnantól már csak egyszer-kétszer kellett vigasztalni éjjelente, akkor is egyre rövidebben. Végül június 19-re virradó éjjel aludta át életében először az egész éjszakát: pont apák napjára, ennél jobb ajándékot nem is adhatott volna. Aztán egy ideig nagyjából az éjszakák felét aludta át, és a másik felében egyszer felébredt, többnyire inni. Viszont június végétől kezdve már annyira megszokta az új helyzetet, hogy ha felébredt, már azonnal azt mondta: “Apa, apa”.

Engem mintha kicseréltek volna. Be tudtam fejezni akár egy többszörösen összetett mondatot is, tizedére csökkent a kezemből kiejtett tárgyak száma, és a munkahelyemen is tovább tudok ébren maradni hihetetlenül hatékony lettem. Hetekig tartott behozni azt a másfél évnyi alváshiányt. És nagyon vicces volt, hogy reggelente én kérdeztem Kristófot: “Milyen volt az éjszaka?”. Aztán lassan egyre jobb és jobb lett: egy idő múlva már az volt a rendhagyó, ha nem aludta át az éjszakát. Ráadásul, ha fel is ébredt, sokszor már nem is kellett vele sétálgatni, elég volt kicsit dúdolni, és visszafeküdt. A legviccesebb éjjeli jelenet az volt, amikor felébredt, Kristóf mondta neki, hogy feküdjön szépen vissza, mire ő visszafeküdt, azt mondta: “Emma alszik.”, és elaludt.

Június vége felé, amikor már 4 hete Kristóf volt az éjjeli ügyeletes, úgy döntöttünk, jöhet a második szakasz. A cél ugyanis nem az volt, hogy mostantól soha többet ne én keljek vele éjszaka (ez megoldhatatlan is lett volna, Kristófnak ugyanis nemsokára el kellett utaznia), hanem az, hogy ha én kelek, akkor is elfogadja, hogy éjszaka már nincs szopi. Ez volna ugyanis a valódi leszokás.

Szerencsére ez igazán meglepően jól sikerült: addigra már egyáltalán nem kért szopit, és ha én keltem hozzá, tőlem sem. Ugyanúgy beszélni kellett hozzá, inni adni (ha felébred, többnyire szomjas), dúdolni, időnként (ha rosszat álmodott), kivenni és ringatni kicsit.

Jelenleg az a kivétel, ha nem alszik végig egy éjszakát. Ami azt jelenti persze, hogy 5 körül felébred, és kukorékol. Ilyenkor magam mellé veszem az ágyban, és alszunk együtt még kb. 7ig. Igen, a hajnali visszaalvásoknál szopizik. Ha nem lenne a visszaaltatás, akkor a maga részéről képes lenne ötkor elkezdeni a napot. Ez az igény szerinti szoptatásnak már az a része, ami a szülők igényeiről szól..